Valamikor szeptemberben kezdődött. Már pont két hét eltelt az új tanévből, amikor azt vettem észre, hogy a szorgalmas és kreatív gyerekem szeméből kezd eltűnni a fény. Nem értettem mi történik, a leterheltségében nem volt változás, mert szinte egész nyáron volt programja, de az érdeklődése és a kíváncsisága szorongásba ment át. Aztán leesett, hogy már nem érdekes, közösen választott programjai voltak, hanem iskolába járt.

Egy 2015-ös statisztika szerint a magyar pedagógusok 5-8%- szenved magas fokú kiégéstől, nemzetközi szinten pedig a tanév előre haladtával 20%-kal nő a tanárok stresszszintje. Arról viszont nem esik szó, pedig érdemes lenne vizsgálni, hogyan változik a tanulók és a szülők stresszszintje a tanév folyamán, hogy az oktatási rendszerünk milyen feszültséget teremt a gyerekben, a szülőben egyszóval az otthonokban? A hatalmas tananyag, a sok házi feladat, a szükségszerű néhány különóra, a magas elvárások, a tanárok frusztrációja a gyerekben és a szülőben csapódik le. Erről a témáról beszélgettem még tavaly októberben egy barátnőmmel, aki szülő és tanár is egyben, és annyi fontos nézőpontot hozott be a beszélgetésbe, hogy úgy ahogy van, egyben ideteszem. Mióta elkezdődött az iskola nálatok hogyan változott az otthoni légkör?

Én biztos, hogy frusztráltabb vagyok. Nem tudom, hogy pontosan mi az oka, van a háború meg sokminden más is. Pont ma olvastam, hogy a magyarok általános lelkiállapota a szorongás. Én is beletartozom ebbe szerintem. A lányom nyolcosztályos gimit kezdett, sok támogatást igényel, eleve hogy alsóból felsőbe került, a középső gyerekemnek az olvasást kell gyakorolni, a harmadik gyerekre nem marad idő, aki ugyan eljátszik egyedül, de bennem nyilván jön a lelkiismeretfurdalás. Amióta elkezdtük a szeptembert, nincs olyan, hogy közösen mindhárom gyerek ágyban van, csak hétvégente, vagy ritkán, és tudok nekik olvasni, mert a nagylánnyal tanulni kell, bár a másik kettőt már lefektettem De az, hogy normálisan ott legyek, a rutinok, esti rituálék elvesznek, mert annyi a feladat. Amikor a nap végén elfáradok, mert két gyerekekkel tanultam, a harmadikra nincs időm, akkor felteszem a kérdést, hogy az iskola ehhez mit tesz hozzá? Megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy én milyen szinten kompenzálom az iskolai munka hiányát? És ezt meddig bírom? A családi rutinjaink átcsapnak abba, hogy számológéppel számolom a gyerek matekpéldáját egy órán keresztül. Nem helyette, hanem ellenőrzöm.

Látom azt is, hogy a tanároknak mekkora ebben a sara, már bocsánat, de nincsenek jól kiadva a feladatok, volt olyan anyag, hogy nem volt hozzá vázlat, nekem kellett rájönni, hogy lehet a gyereknek kellene megírni a vázlatot. Egy ötödikesnek új a tanulási folyamat, új a helyzet, és nincsenek konkretizálva a követelmények.

Írtam a szülői közösségnek, hogy jó lenne találkozni, és beszélni. Nagyon örültek, megköszönték, eleve azt, hogy van kapcsolat. Mindenki elmondta a tapasztalatát a gyerek első koppanásairól, a tanárok hozzáállásáról. Volt köztük nem korrekt tanári viselkedés is, érdekesek voltak a reakciók. Elég homogén társadalmilag az iskola, középosztály, több nagycsaládos. Azt mondták, hogy vegyük tudomásul, hogy van, akinek alkalmas ez az iskola, van akinek nem. Vagy mondtak ilyet, hogy ilyen az élet, fogadjuk el. Például az, hogy a tanár nem diktálja le a vázlatot, hogy ez is az életre való nevelés, nagyon sok az ilyen reakció. Nos, én nem ilyen vagyok, de közös fellépés az előbb elmondottak miatt nem is lesz. Egy-két ember van, akivel tovább tudnék menni, de nyilvánosan nem álltak abba bele, hogy beszéljünk a tanárokkal, szülőkkel. Azt is mondták, hogy nem jó az időzítés a sztrájkok  miatt, várjunk még, vagy kritikát fogalmazunk meg a tanárokkal szemben, miközben tudjunk, hogy ki vannak égve, kevés a fizetésük. Közben meg tudjunk, hogy vannak hiányosságok, módszertani problémák. Én azt várnám ettől az utcára vonulástól, mármint a sztrájktól, hogy egy kicsit meg is tisztuljon, megújuljon az egész rendszer. Igen, vannak potyautasok, és jó lenne, ha ezt kidolgozná magából.

A férjem megmondta, hogy mint az oktatásban dolgozó kolléga nagyon sok energiát teszek bele. A másik, hogy kamaszodik a gyerek. Azt érzékelem, hogy Ő teljesen más prioritásban van. Tudomásul veszi, hogy unalmas az óra, megtanulja, mert nyüstölöm, de az esze teljesen máshol jár. Én menetelhetek, hogy a tanár jobban csinálja, de a gyerek nem itt jár velünk, a gondolatai, az érzelmei, máshol vannak. Több szülő is elmondta, hogy ők kompenzálják különórával azt, amit az iskola nem ad, tehát az osztályzat azért tud szinten maradni, mert a szülő megoldja otthon.

Már kitaláltam indirekt módszereket is a tanárok motiválására, például, hogy adjunk „az osztály legjobb tanára” díjat, hogy valami pozitív is legyen az egészben. Vagy például, hogy írok, ha egy adott tanárnak volt valami pozitív momentuma, adok visszajelzést, hogy milyen jól tudja a gyerek az anyagot, hogy órán sikerült megtanulnia, ismeri a szakkifejezéseket.

Meg kellett állapítanom, hogy milyen naiv voltam ezzel az egésszel kapcsolatban.

És még valami, a magyar tanár, ha zaj van az órán, akkor büntető verstanulást ad, a János Vitézből 4 versszakot. Persze nem kellene este nyolckor még verset tanulni, de fogjuk fel úgy, hogy ez milyen jó agytorna. De van olyan is, hogy a szülő kioktatja a gyereket (ezt a szót használta a lányom), hogy mondja meg nyugodtan a tanárnak, hogy írja be bátran az egyest, mert nem tanulta meg, majd jön anya vagy apa és elbeszélget vele. Akkor is ledöbbentem, hogy ilyet is lehet. Én egy napig agyaltam, hogy mit mondjak a gyereknek erre az egész büntetősdire, és azt találtam ki, hogy mondja meg a tanárnak, ha ilyet kér, ha már megtanuljuk a János Vitézt, akkor játsszuk is el. Ossza ki a szerepeket, dramatizáljuk, és játsszuk el. Dobjuk vissza a labdát, ha már tanuljuk, akkor használjuk valamire. Tegyünk hozzá motivációt, akkor már élvezné a gyerek.

Vajon hányan vagyunk még ebben a cipőben? Hányan nyüstöljük a gyerekeinket, hogy tanuljanak már, hányan cipeljük különórára őket, hányan nyomjuk még este nyolckor a büntető házit és hányan merünk felállni, hogy ez az egész nem jó nekünk?