Kirekesztés, fizikai bántalmazás, érzelmi terror, zsarolás, gúnyolódás, minősítés, megfélemlítés, bűntudatkeltés, álhírterjesztés, internetes zaklatás. A sort lehetne még folytatni, ez csak néhány formája az iskolákban egyre gyakoribb bántalmazásnak.

Sokan azzal védekeznek, hogy amikor mi gyerekek voltunk 20-30 évvel ezelőtt, akkor is voltak diákcsínyek, és szemét tanárok. Legutoljára, amikor egy munkahelyi beszélgetésen az iskolai bántalmazásról esett szó, egyvalaki felvállalta, és megosztotta a többiekkel, hogyan alázta meg az óvónő kisgyermekkorában. Elmesélte, ha nagycsoportos korában nem aludt délután, (azért valljuk be, ez már elég sok gyereknél előfordul) akkor az óvónő először betette a kiscsoportosok közé az ágyát, ha ez sem használt, akkor beragasztotta a száját. Ami egyébként bevett gyakorlat volt. Az első döbbenet után, szinte mindenki beszámolt valami hasonlóról a gyerekkorából. Vagy a testalkatát csúfolták a tanárok és a diákok is, vagy kirekesztették a társai, mert megmondták a menő lányok, hogy ki kivel barátkozhat. Ezeket az emlékeket és a vele járó negatív érzéseket éveken keresztül cipeljük magunkkal, és hatással vannak a későbbi döntéseinkre, sikereinkre, kudarcainkra. De nem kell addig várni, hogy felnőjünk, és érezzük a bántalmazás hatásait, az Unicef felmérései alapján 7 serdülőből 1 valamilyen mentális problémával küzd, és az öngyilkosság a 4. halálok a 15-19 éves korosztályban.

Alig fél éve egy osztálytársa pofonvágta a gyerekemet. Sokáig dilemmáztam, hogy mi a helyes teendő ebben a helyzetben. Kinek szóljak, mit mondjak? Végül az osztályfőnöknek jeleztem a történteket, aminek az lett a vége, hogy a másik szülő elmondott mindennek engem, hangsúlyozva, hogy szerinte nem is fájt annyira az a pofon. A gyerekem pedig azt mondta, hogy soha többet ne szóljak az érdekében, mert őt csúfolták ki, hogy egy pofonból ekkora ügyet csinál. Egy barátnőm mesélte, hogy a lányának a gumicukrát megették a fiú osztálytársai. El se merte mondani a kislány, de valahogy egy vitahelyzetben kibukott belőle. Amikor a barátnőm jelezte a másik anyukának a gumicukor ügyet, ő annyit mondott, hát igen, a fiúk ilyenek. Valahogy mindkét, és szinte az összes ehhez hasonló történetben közös, hogy elbagatelizálja a bántalmazó tettét, és ezzel együtt a bántalmazott sérelmeit, érzéseit, szinte őt hibáztatva.

Mi történik pontosan, mi játszódik le a felekben egy ilyen szituációban? Mi az oka annak, hogy pont azt a gyereket pécézik ki, és ki az, akiből bántalmazó lesz? Az áldozatok sok esetben olyan gyerekek, akik valami miatt eltérnek az átlagtól, ez lehet bármi, tényleg bármi. Ha a családi hátteret nézzük, akkor két végletet látunk, vagy túlóvó, túlféltő szülőket, vagy olyan családot, ahol szintén bántalmazó légkőr uralkodik. Ezen gyerekek a bántalmazás hatására egyre kevésbé bíznak önmagukban, szeparálódnak a társaiktól, romlik a teljesítményük, énhatékonyságok. Ez elmehet egészen depresszióig, öngyilkossági gondolatokig vagy kísérletekig. A bántalmazók sok esetben olyan családokból jönnek, ahol elfogadott az agresszió, egymás bántalmazása, ahol nem tanultak a gyerekek empátiát, másféle konfliktus megoldási stratégiát. Azok a gyerekek, akik bántalmazók lesznek, valószínűleg ők is félnek, szeretnénk figyelmet, valamiféle pozíciót a csoportban. Fontos, ha erről a témáról beszélünk, hogy lássuk, a bántalmazásnak mindkét fél számára káros következményei lesznek. A bántalmazók életében állandósulhat az agresszió, mint problémamegoldás, antiszociális viselkedés jelenik meg, és ez elmehet egészen a deviáns csoportokhoz való csatlakozásig és függőségekig. Látható, hogy mindkét felet támogatni kell. Elsőre úgy tűnik, hogy az iskola tehetetlen a bántalmazásokkal szemben. Az biztos, hogy a régi módszerek, az osztályfőnöki, majd az igazgatói figyelmeztetés már nem használ. Vannak azonban szakemberek és módszerek, iskolapszichológusok, akik tudnak segíteni, ha elérhetőek, ha vannak egyáltalán. Mert ez is probléma, hogy kevés a szakemeber, de van, amikor ez nem lehet kifogás. Sokat beszélünk arról, hogy mennyire fontos lenne érzékenyíteni a társadalmat, hogy azok, akiknek a világ fekete és fehér, ők vegyék észre, hogy nagyon sok szín van még. De emellett elmondhatatlanul fontos az is, hogy erősítsük azoknak az önbizalmát és önértékelését, akiket bántanak, hogy érezzék nincsenek egyedül. Fontos az edukáció, kezdve ott, hogy az iskola teljes mértékben elítéli az iskolai bántalmazás minden formáját, ennek hangot is, annak érdekében, hogy az iskolában együttműködő, elfogadó légkör uralkodjon. A továbbiakban szükséges tanítani, hogy a gyerekek legyenek tisztában a jogaikkal, például, hogy mit szabad és mit nem szabad az interneten, hogy legyen óvatosak, kinek jelezhetik, ha történt velük valami. Függetlenül attól, hogy ki volt a bántalmazó, tanár vagy diák.

Rég elmúlt az az idő, amikor karba tett kézzel nézhetjük, hogy mi folyik az iskolában. A helyzet nem lesz jobb, és egészen biztosan nem oldódik meg magától, nem kérdés, hogy be kell-e avatkozni, mert már nem ártatlan diákcsínyekről beszélünk. Végülis, hogyan gondolhatta bárki, hogy az a fajta gyűlöletkeltő, áldozathibáztató, hímsoviniszta és homofób kommunikáció, ami ránk zúdul nap, mint nap a médiából, ami átitatja a hozzászólásokat és a kommenteket is, az majd valahol nem fog lecsapódni?