Az Unicef kutatásai szerint a világon 7 serdülőből 1 valamilyen mentális betegségben szenved, a mentális problémaik 40%-a köthető szorongáshoz és depresszióhoz, a 15-19 évesek körében Kelet-Európában az öngyilkosság a 4. vezető halál ok. Félelmetes számok, még akkor is, ha nincs ilyen korú gyereked.

Dr. Máté Gábor traumákról szóló dokumentumfilmjében is rámutat, hogy körülbelül a fiatalok 20%-t diagnosztizálják szorongással, és ez csak az a része a gyerekeknek, akik diagnózissal rendelkeznek, a valóságban valószínű, hogy sokkal magasabb ez a szám. Ő világjárványnak nevezi ezt. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy az iskolákban magas számban jelen vannak mentális problémákkal, traumákkal küzdő diákok, a tanároknak pedig semmilyen eszköz nincs a kezükben, hogy miként tudják kezelni, segíteni a gyerekeket. Az egyetemen nem tanítják meg egy leendő pedagógusnak, hogyan hat a trauma az agyműködésre, hogyan viselkedik egy szorongással küzdő gyerek, hogyan lehet és kell oldani a gyerekekben lévő stresszt és félelmet. Nem is várható el, hogy egy tanár pszichológust helyettesítsen, de az már probléma, hogy az éppen aktuális viselkedés alapján hisztisnek, nehezen kezelhetőnek és egyéb címkésnek nevezik az iskolásokat, pedig lehet éppen fél, vagy dühös az a diák. Így már nagyon korán megtanulják a gyerekek, hogy el kell nyomják a dühüket, önmagukat, hogy véletlenül se lógjanak ki a sorból. Sajnos iskolapszichológus nincs minden helyen, ami tovább rontja a helyzetet, sok gyerek marad így segítség nélkül, a tanárokat pedig nem edukálják, hogyan ismerhető fel, ha egy gyerek mentális egészsége nincs rendben vagy éppen csak egy kis segítségre szorul.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Az elmúlt napokban két barátom is elmesélte egymástól függetlenül szinte ugyanazt a történetet. Otthon együtt készültek a témazáró dolgozatra a gyerekükkel. Egyik alsós gyerek, másik felsős, egyik fiú, másik lány, egymástól 300 km-re lévő két városban élnek. Átbeszélték az anyagot, a gyerek tudta, értette, majd írtak egy hármas és egy négyes dolgozatot. Mindkét szülő széttett karokkal, tehetetlenül áll, és nem érti, hogy mi történik, ugyanis ez már nem az első eset. Az egyikük legalább meg tudja nézni a dolgozatot, a másik nem, mert tilos hazavinni, lefényképezni (még meg akarja íratni a tanár azt a dolgozatot újból). Bemenni pedig nem mernek, mert aki érdeklődött, az rosszabbul járt. Sokszor pont a tanár az, aki megteremti azt a légkört, amitől egy gyerek szorong, fél. Gondoljunk csak a tesi órákra vagy egyéb készség tárgyakra. Hányan tudnánk elmesélni egy olyan helyzetet, amikor azért kaptunk valami megalázó megjegyzést (pl. Ezt nézni is rossz!), mert nem tudtunk megcsinálni egy feladatot. Nem nem akartuk, hanem nem ment. Egyébként is gond, hogy nem mondják el elégszer a gyereknek, és ebben mi szülők is sárosak vagyunk, hogy a jegyed nem Te vagy, nem az egyéniséged, jellemed osztályzata, hanem az adott pillanatban nyújtott teljesítményed.

Stresszhelyzetben nem úgy dolgozik az agyunk, nem úgy reagálunk, nem úgy teljesítünk, viselkedünk, ahogy nyugalmi állapotban. Ha van egy olyan tanár aki ezt nem tudja jól kezelni, ne adj Isten, a jelenlététől feszültebb egy gyerek (mert tekintélyszemélynek tartja), akkor nem tudja visszaadni a valós tudást. Milyen érdekes, hogy felnőttként ezt pontosan tudjuk, de egy gyerektől elvárjuk, hogy úgy teljesítsen, mint egy gép. Több egyetemi oktatónál is tapasztaltam, hogy egy vizsga vagy egy zh előtt/alatt igyekszik oldani a hallgatókban lévő feszültséget. Légzőgyakorlatokat csináltat, elmondja, hogy nyugodtan dolgozzanak, ad bőven időd, vagyis partnerként kezel. Vajon miért nem lehet partnerként kezelni egy gyereket is? Miért gondolják sokan, hogy hatékonyabb, ha lenyomják, és majd teher alatt nő a pálma? Vagy ez csak a társadalmunkban tapasztalható majd én erővel helyreteszlek, ha nem tetszel, ha gyengébb vagy jelenség lecsapódása? De nagyon elkanyarodtam.

A gyermek öngyilkosságok, késelések, bántalmazások csak a felszín. Sokkal többet kellene foglalkozni a gyerekek mentális egészségével, ha javítani akarunk a helyzeten. Sokkal több segítő szakember kellene. Vannak jó példák, kövessük őket! Van olyan középiskola, ahol van Abigél program vagy mentor rendszer, az iskola pszichológus mellett, sajnos még kevés helyen.